Souverain né~

Oké, a cím... A cím azért francia, mert drága-drága II. (Nagy) Frigyes még a naplóját is franciául írta. Ööö... ami ezt az izét illeti... 1730-ban játszódik, történelmileg mindenhogy pontos (kivétel a berlini kivégzés). Szerintem van benne egy bizonyos ponton érezhető PrusFritz, de ezt mindenki döntse el maga~

Gilbert dühösen szedte lábait, léptei kopogtak a köveken, ahogy igyekezett minél előbb a fiú nyomára bukkanni. A holdfény meg-megcsillant ezüst tincsein, mikor idegességében hajába túrt.

Hogy képzeli?

Csak, mert nagykorú…

Ösztönből indult a nyomára. Hozzá tartozott, ugyan olyan porosz volt, mint a többiek, ugyan úgy kicsit a része volt, ha nem több. Trónörökös…

Különben is, ki a franc Hans Hermann von Katte?

Ahogy kifordult egy sikátorból megcsapta orrát a sós víz illata, és hallotta a folyó hánykolódását, ahogy átfolyik a városon és tovaviszi Berlin üzenetét, kimarva egy szeletet a városból.

Tudta jól, hogy Fritz éppen annyira ismeri a várost, mint ő maga, a nagy Poroszország. Itt született, ő vezette körbe, megmutatott neki minden kis zugot, minden ékes teret, terebélyes, ősi fákkal zsúfolt parkot… és minek? Hogy amikor úgy látja jónak, akkor hátat fordítson mindennek és lelépjen ahhoz a hadnagyoz!

Hát nem!

Búcsúlevelet sem hagyott, tipikus kamasz jellem, megy az orra után még, ha belepusztul is. Annyira jellemző, mint amennyire ostoba. Csak azaz átkozott szerelmeslevél maradt utána, ami most ott lapul a zsebében. Persze, hogy elolvasta! Inkább ő, mintsem I. Frigyes Vilmos.

- Jó uram – szólította meg egy koldus a jótékony sötétségből, de csak felé mordult és otthagyta.

Tudta jól, hogy ő is a néphez tartozik, és bizonyára fázik a novemberi fagyokban, most mégsem volt türelme, sem ideje, hogy foglalkozzon vele. Ha elkésik… egyetlen perc is elég ahhoz, hogy azaz idióta hősszerelmes hercegecske eltűnjön és sosem látják viszont.

Nagy-Britanniába menne, hát persze! Arthur pedig nem feltétlenül repesne az örömtől, ha visszakövetelné tőle az ifjú bolondot.

Amint kiért a kikötőbe meglátta őt. Árnyékként mozgott a sötétben, néha meg-megállt, hogy visszapillantson szülővárosa utcáira, a sötéten ásító ablakokra, a Spree halk morajlására.  Bolond, ha nem nézelődnél, már bottal üthetném nyomod. Nem baj, várok még…

Megállt egy pillanatra. Mintha elbizonytalanodott volna. Akarja ő egyáltalán ezt az egészet? Mi van ha nem? Nincs visszaút. Most már kénytelen végigcsinálni az egészet, különben is, az apja megérdemli, hogy örökös nélkül maradjon, ahogy ő is megérdemli a szabadságot, a jobb életet, olyat, amit mindig is szeretett volna.

Poroszország volt az egyik (Katte hadnagyon kívül), akinek Fritz elmondta, hogy cseppet sem kíván uralkodni. Sokkal inkább vágyik egyszerű életre, hogy tanulhasson, verseket írhasson. Legszívesebben ledobta volna magáról az összes terhet már évekkel ezelőtt. Amúgy is, mondta egyszer, egy uralkodónak az a dolga, hogy utódot nemzzen. Nem uralkodhat egy férfival az oldalán, bármennyire szereti is.

Az albínó egyszeriben megunta a macska-egér játékot.

Gyors léptekkel beérte áldozatát, léptei visszhangot vertek a nedves sötétségben. Amint látótávolságon belül ért leemelte kalapját és gunyorosan meghajolt a fiatal herceg előtt.

- Mon Dieu! Te... – kiáltott fel Fritz, és szívéhez kapta kezeit. Amint legyőzte a kezdeti meglepetést egyenesen a vörös tekintetbe meredt. – Gilbert, mit keresel itt?

- Csak nem hitted, hogy hagylak elsétálni? – kérdezte. Keserűen nevetett, de látta megremegni a kék szemeket. – Komolyan azt hitted? Hát ez aranyos! Friedrich, vannak kötelezettségeid, amiket teljesítened kell. Értesz engem, ugye?

- Már megmondtam, hogy nem akarok király lenni! Nem lennék jó uralkodó…

- Honnan tudod? Sosem próbáltad.

- Ez… tudom, hogy mire vagyok képes! – vágott vissza a fiú. Tehetetlen dühvel fonta össze karjait mellkasa előtt.

Gilbertet mégsem hatották meg leendő uralkodója szavai.

– Jössz?

- Nem.

A porosz mélyet sóhajtott, lélegzete kis párafoltokban jelent meg a levegőben, közben pedig magában elszámolt háromig (ein, zwei, drei), aztán karon ragadta a szőke fiút. Nem bántotta, bár átfutott az agyán, hogy felképeli, vagy a hideg vízbe nyomja a fejét, végül mégsem tette, csak közelebb hajolt hozzá, és suttogóra fogta hangját.

- Figyelj, ez nem az a helyzet, amikor hülyéskedhetsz. Tudtam, hogy hol keresselek, és te is nagyon jól tudod, miért. Nem tudsz megszabadulni tőlem, ahogy én sem engedhetlek el, amíg csak élsz – mormogta, aztán gyorsan körbenézett a néptelen utcán, és hátba veregette Fritzet. – Ne most akard elveszteni az eszed, jó?

- Szeretem…

- Csakhogy ez nem erről szól.

- Te már csak tudod, mi?!

- Na ide figyelj! Megegyezhetünk. Ha velem jössz még mindig mondhatom azt Frigyesnek, hogy meggondoltad magad. Ha szerencséje van, sosem kapják el, sőt még levelezhettek is – ajánlotta, bár ezt ő maga sem gondolta igazán komolyan. – Szeretném, ha egyszer te ülnél azon a trónon.

- Nem akarok.

Fritz gyorsan megrázta a fejét, aztán összébb húzta magán a vastag prémkabátot. Zsebébe mélyesztette kezeit, de kétségbeesett gyötrődése ettől még nem tűnt el. Aztán egyszerre hamu színűre sápadt, mikor az ország előhúzta a feltépett borítékot.

- Elfogták a leveledet. Ha öt perccel később sétálok arra, már nem én kapom meg – mondta a férfi, aztán széthajtotta a papírt. – „Mein Hans! Hamarosan együtt lehetünk, az első utam hozzád vezet majd, már apám szava sem érdekel. Új életet kezdünk Londonban, csak te meg én. Ezerszer is csókol: Friedriched”

A fiú mélyen elpirult a szavak hallatán, tekintetét a köveknek szentelte a lábai alatt, majd a folyót bámulta, aztán megint a talajt. Teljes megsemmisülés.

- Igazán gyönyörű a kézírásod, fiacskám, de én azt hittem, okos vagy – magyarázta Poroszország, ahogy visszahajtogatta a levelet. – Azt hitted, más nem olvashatja el, csak mert franciául írtad? Ha anagrammában írtad volna, én azt is megfejtem. Mert én vagyok te, ahogy te is én vagy. Az országod vagyok, benned élek, ezt ne felejtsd el.

- Kérem a levelet! – Inkább utasításnak hangzott, mint valódi kérésnek. Még egyik kezét is a papírért nyújtotta, de az visszakerült a porosz zsebébe. – Azt mondtam, add ide! Parancsolom, hogy ideadd!

- Még, hogy nem uralkodónak való… - Poroszország ciccentett egyet, azonban nem engedelmeskedett, csak megsimogatta a másik fagy csípte arcát. – Gyere vissza, legyél hatalmas király és írjunk együtt történelmet.

- Én nem vérrel írom be a nevem a hatalmasok közé – tiltakozott Fritz. Végül mégis kezét nyújtotta az albínó felé, és megeresztett egy olyan haldoklós mosolyt is. – Sétáljunk.

Végül összefűzték ujjaikat, úgy indultak tovább. Sétáltak már korábban is kézen fogva, nem volt benne számukra semmi különleges. Mégis, ahogy Gilbert, mintha megérezte volna a másik félelmét, megszorította reszketeg ujjait, Fritz zaklatottan nevetett fel. Azonban felkapta fejét, mikor az első hópihe lehullott elé. Már csak ez kellett! Havazás, ami igazán tükrözi a jelenlegi lelki világát, azt leszámítva, hogy nem érzett fehérséget vagy tisztaságot. De bűnösnek sem mondta volna magát. Megszökött, igen, de így látta a legjobbnak. Újra megtenné.

Megtorpant és szabad kezét az égnek emelte tenyérrel fölfelé, hogy gyilkosa lehessen az ártatlan pelyheknek.

- Mi van? – kérdezte Poroszország, ahogy a megtört fiatal arcot figyelte. Fritz fáradt…

- Csak eszembe jutott… nem, igazából semmi – suttogta, aztán zsebre vágta kezét, de nem indult újra.

Némán álldogáltak a hóesésben egészen hosszú percekig, aztán a herceg szipogott egyet, és szembe fordult országával, hogy átkarolva nyakát megölelje. Gilbert közelsége akkor is megnyugtatta, ha már nem volt remény, ha minden elveszett. A meleg, puha, sápadt bőre senkiéhez nem volt fogható, illata egyszerre idézte fel benne a fenyveseket, a puskaport és mindazt, amit eddig még semmilyen más tájon nem érzett. A férfi sosem mondta el neki életkorát, és bár ország volt, arca mégsem látszott időtlennek. Még akkor sem, ha az emberek visszarettennek vörös szemeitől és ezüst hajától. (Míg nem találkoztak idegennek, Fritz el sem tudta képzelni, hogy ez bárkinek furcsa lehet.)

- Na, jól van… - Az idősebb megsimogatta a hátát, majd eltolta és lágy csókot lehelt homlokára.

- Gilbert, nem fog menni. Én nem tudok… - kezdte, de elhallgatott. – Katte nélkül nem…

Gilbert hirtelen meleg tenyerei közé fogta az átfagyott fiatal arcot és a kék szemekbe meredt. Először elmosolyodott, aztán vidám nevetést hallatott, majd ismét homlokon csókolta a fiút.

- Nem vehette el ennyire az eszed! – kiáltotta.

Az egyik ablakban világosság gyúlt. Nyilván a hangos szavak felébresztették az ott lakót, de pár perc után ismét sötétbe borult a második emeleti szoba.

- Ennyire szereted? – suttogta az ország, miközben megsimogatta Fritz arcát, hogy felmelegítse. – Nem, ennél nyilván többről van szó, téged pár szép szóval is le lehet venni a lábadról, csak nem ennyire. Te…

- Nem!

Poroszország felvonta szemöldökeit, úgy nézett a zavart tekintetbe, miközben ujjaival megemelte a trónörökös állát. Ha éppen jól hazudott, akkor is átlátott rajta, így pedig semmi esélye nem volt a leendő királynak.

- Csak egyszer – vallotta be végül, de lehunyta szemeit.

A férfi nem szólt semmit, csak kézen fogta, és most ő vezette, visszafelé, pont oda, ahonnan annyira kétségbeesetten menekült…

Poroszország megint vele volt a zeneteremben, és hallgatta, ahogy játszott, miközben a legfrissebb verseit olvasgatta. Fritz soha nem tévesztett el egyetlen hangot sem, és igyekezett érzelmet kiélni a művészetekben. Titokban továbbra is tartotta a kapcsolatot Katte hadnaggyal, hét-három napi rendszerességgel cseréltek leveleket. A posta gyorsaságától függött minden…

- Mein Preußen, figyelsz rám? – kérdezte, ahogy hangszerét meglóbálta a férfi orra előtt.

- Hm… mit mondtál?

- Csak azt kérdeztem, hogy mi a véleményed? – ismételte meg, ahogy magához ölelte fúvós hangszerét és mint egy keringőben az ablakhoz táncolt. – La Journail…

- Kellemes – suttogta, ahogy közel lépett hozzá, egyik kezét kezébe vette, és szembe fordította magával –, bár nem hiszem, hogy apád is kellemesnek találná a szenvedélyes csókokat, amiktől… hogy is írtad? Remegés fut át testeden?

Azzal végigfuttatta ujjait a fiú oldalán és nyakába nevetett. Fritz valóban összerándult az érintésre, bár cseppet sem a vágytól. Ő is felnevetett, ahogy átkarolta Gilbertet. Egyik kezét vállára fektette és előre lépett.

Az ő keringőjük zene mentes, mégis vidám.

Mert magukért szól.

A trónörökös országa vállára hajtotta a fejét, és mélyet sóhajtott. Annyira békésnek, nyugodtnak érezte most a világot… Hamarosan egy szobalány nyitott be. Kopogás nélkül, szinte tokjából tépte ki a kétszárnyú ajtót. Míg egyik kezét mellkasához húzta és kifújta magát, addig a két férfi kibontakozott a furcsa ölelésből.

- Mi az már? – kérdezte egészen parancsolóan Friedrich.

- Uram… a hadnagy… a király… - lihegte, miközben a folyosó felé mutatott.

Fritz hirtelen sápadt el. Riadtan pillantott Gilbertre, aztán szó nélkül felkapta kabátját, amit még korábban dobott a fotelba, és rohant is kifelé. Végig termeken, folyosókon, egészen az előcsarnokig. A lépcső tetején léptei elhaltak, és csak bámulta a havas kalapot, a szőke tincseket, a széles vállat, a finom, fehér bőrű kezeket, a bilincseket a csuklóján.

Ne!

Poroszország beérte és egyik kezét vállára simította, hogy megállítsa, a fiú mégis lerázta azt és gondolkozás nélkül lerohant mindahány lépcsőfokon.

- Mégis mit jelentsen ez? – tudakolta élesen. Léptei nyomán szőke haja és kabátja szállt utána a levegőben. – Magyarázatot követelek, azonnal!

I. Frigyes Vilmos lassan, de annál vészjóslóbban fordult fiához, hogy ugyan azzal a lendülettel üsse arcon. A pofon még percekig ott lógott a levegőben a pillanatnyi megalázottsággal.

- Frigyes – szólította meg királyát Gilbert, ahogy ő is elindult lefelé.

- Mégis, hogy magyarázod meg ezt?! – az uralkodó fia lábai elé dobott egy levelet. A viaszpecsétet feltörték, a szalag is megsérült, amivel a fiú átkötötte az üzenetet. – Szégyent hozol rám, a Porosz Királyságra! Megcsúfolsz egész Európa előtt!

- Elmondtam már ezerszer, nem akartam sohasem uralkodni. Nem akarok olyasvalakihez hozzámenni, akit nem tudok szeretni és pláne nem akarok olyasvalakit háborúba küldeni, akit szeretek. – Fritz olyan határozottsággal lépett fel az apjával szemben, hogy félő volt, ismét kezet emel rá.

- Akkor majd kinevelem belőled – határozott Frigyes, majd intett a hadnagyot  őrző embereinek. – Tömlöcbe vele. Jegyezd meg jól, Friedrich, alkonyatkor ezt az embert kivégzik. Ott akarlak látni.

Az ifjú herceg megtörten rúgta arrébb az útjába kerülő havat. Órák óta sétált a kertben zsebre dugott kézzel, arcába húzott sállal. Néhány kósza tincs szemébe hullott, de nem érdekelte túlzottan.

Máris gyászol.

Poroszország lassan sétált oda hozzá, ezúttal nem vágott hozzá egy tökéletes keménységű hógolyót, mint ahogy azt általában tette volna. Helyette átkarolta a másikat.

- Verzeih mir bitte – motyogta Fritz, bár hangja sírósan karcos volt. – Hazudtam neked, az országomnak is. Ha nem… akkor Hans még mindig…

- Hihetetlen, hogy mennyire jól látod a dolgokat – motyogta az albínó. – Igen, a te hibád, hogy kivégzik. Megmondtam, hogy örülhetsz, amiért megtaláltam a leveledet. Erre mit csinálsz? Folytatod.

Fritz nem válaszolt csak elhúzódott és lépett párat előre a szűz hóban. Nem várt igazán megbocsátást, mégis valahol fájtak neki Gilbert szavai. A férfi volt az egyetlen, aki beszélgetett vele erről, aki tudatta vele, hogy igenis ő a hibás.

- Eljössz, igaz? – kérdezte az ország, ahogy megérintette a másik karját. Az csak lassan bólintott. – Helyes.

- De nem azért, mert apám azt parancsolta, hanem mert én ezt akarom – jelentette ki a fiú.

Ismét ölelkeztek, majd együtt etették meg az ott telelő madarakat. Még együtt építettek nekik madáretetőt pár éve. Fritz óvatosan ujjára emelte a porosz vállán szendergő puha csibét, hogy az etetőhöz emelje. Az felcsípett pár szem magvat, hálásan csipogott és hagyta magát megsimogatni, akár csak egy öleb.

- Őszintén megmondom, királlyal még ennyi bajom nem volt, de ez nem azt jelenti, hogy nem is uralkodnál jól. Szükség lenne már valakire, aki helyrerázza Európát.

A karját tartotta és hagyta, hogy a fiú belékaroljon, úgy sétáltak tovább. Beszélgettek álmokról, tervekről, művészetekről… mindenről, ami kicsit is összekapcsolta őket…

Friedrich megbabonázva bámulta a bárdon csillogó vért. Próbálta visszatartani, könnyei mégis kibuktak. Gilbert nem lehetett ott mellette, Katte pedig meghalt. Mintha az egész egy rossz álom lenne, amiből mindjárt felébreszti valaki. Nem érezte a tagjait, szédült és üvölteni szeretett volna. Hinni abban, hogy ez nem valóság. Abban, hogy az egész meg sem történt, és a levelek, a csókok mind-mind elméje hazugságai voltak.

Dühös volt. Dühös saját magára, az apjára, Poroszországra és az egész világra. Elrohant volna, ha elbírta volna a lába. Így csak ott állt mozdulatlanul, könnyei megállíthatatlanul peregtek, mint a Spree folyó vize. Fejében különféle tragédiával végződő gondolatok kergették egymást.

- Mein König… - suttogta az ismerős hang. Ezúttal nem akarta meghallani. Nem akart tudni németül.

Nem szólt. Ha ő békén hagyja a világot, akkor a világ is békén hagyja őt. Hát nem! Gilbertnek esze ágában sem volt annyiban hagyni a dolgot. Magához húzta és megölelte a tizennyolc esztendős herceget, hátát, haját simogatta, ahogy hagyta, hogy az arcát mellkasába temesse. Nem szólt egy szót sem, mégis tökéletesen megértették egymást. Ország és leendő uralkodó.

- Döntöttem. Király leszek. Én leszek a Porosz Királyság következő királya és birodalmak fognak meghajolni előttem. Végre azt teszem majd, amit én akarok, és senki nem fog nekem nemet mondani – mondta halkan, de határozottan. – Amikor majd trónra lépek… Én leszek a valaha élt legnagyobb királyod. Erre felesküszöm neked, Poroszország. 

Ajánlott hallgatmány: Ákos - A jel című dala~